június 26, 2014 Cikkek, Fotók Nincs hozzászólás

Schäffer Erzsébet riportja

„Gyanús az énnekem, ha nadrágos emberek falura jönnek…” Ángyikám, tõle származik a fenti tapasztalás, vajon hogy vélekedne, ha most Panyolán járna? Ahová fiatal, nadrágos emberek költöztek, csupa városlakó, s csinálják a fesztivált…
Kotyog a folyó az öreg komp alatt. Beszélget. „Kik vagytok, emberek…? Jóban jártok? A rosszak lába alatt megreped itt a föld… Kotty… Megreccsennek a vén komp deszkái, ha rálépnek… Kotty… Áldott vidék ez… Meglátjátok…”

Barna a víz, alig látni a sodrást. Augusztus van, alacsony most a Szamos. Micsoda duhaj volt akkor rég, emlékszem én is. Ezerkilencszázhetvenben. Öreg házakat öntött el, családokat tett földönfutóvá. Meg is csappant a folyómentén a lélekszám, víz mosta el a régi, tornácos házakat. Sokan örökre odahagyták akkor a falujukat…
Nézem a kanyarban a széles homokpadot, a fél folyómedrét kitárja a Szamos, adakozva. Mint egy sziget. Madarak álldogálnak rajta, nincs most egyéb gazdája.
Időtlen a csönd. Belesimul a komp kerekének kattogása, a víz fölött meglágyul, elhal a láncok fodrozta zörej. Ahogy a széles alkotmány lassan kiköt, úgy csitul az utazóban a világ lármája. Hogy majd a víz fölött átjárja minden porcikáját az érzés: egy másik világba érkezik, ha partot ér.
Kihajolok a víz fölé. A kompra akasztott muskátlis ládákban késő nyári virágözön… A szekrénykébe ragasztott, mosolyra késztető tilalom is ismerős: Szeszes italt kilenc óra előtt nem szolgálunk ki!
Messze nézek, túl az időn…
Az emlékeimben ott egy másik komp. Közel ide, tiszai, szakasztott ilyen. Kerekét ismerős, sörtehajú, szeplős ember tekeri, csizmaszárból pálinkát kínál, erős karjával megölel… Mennyi virág úszott utána a Tiszán…
S egy másik arc, egy repülő botkormánya fölött álmodó férfié. Az öreg vízimalom árnyékában, három fa közé állt… Almaérés ideje volt, harsogó piros jonatán a kezében, harapni készült. Odaintett, úgy fogadta szent esküvéssel… én ezt a tájat, a Túr-partot beton alá… oda nem adom… Nem is adta…
Ők ismertették meg velem a vidéket, miattuk szerettem bele Szatmárba, Beregbe, Szabolcsba…
Így lett, hogy amikor nemrég megállított a pesti utcán Méhész Zsuzsa és a hátizsákos Borbás Béla, s kezembe nyomtak egy invitálást a Tisza-, a Szamos- és a Túr-parti Panyolára – hagytam csapot-papot… Még sosem jártam ott…

Panyolai elixír fürtös meggyből…

 

Borbás Béla

Nyíregyházáig vonat vitt. Odáig elénk jöttek a vendéglátóink. Az olcsvaapáti komptól még megyünk egy gondolatnyit a szomszéd faluig, Panyoláig. Aztán már ott állunk abban a másik világban, az Öreg-Túr partján, a panyolai szeszfőzde kerti lakában, ámbitusán vagy filagóriájában, ahogy jobban tetszik. Gyalult asztal, fonott székek, fonott fűzkerítés… az asztalon metszett, szép palackokban vetélkedő pálinkák, cseresznye, fekete ribizli, eper, alma, barack, meg hát a szilva, nem akármilyen, de erről majd lesz még szó.
– Az idei győztes a fürtös meggy – mutatja Borbás Béla, s tölt egy pohárkával.
Koccintunk… az ízek szétomlanak, a nyelv, az íny, az orr szétbontja a gyümölcsök nap érlelte, isteni ajándékát. Igen, most föl kell állni, kinézni a békalencsés Öreg-Túrra. A parton három ladik áll, a nád közt vízicsibék viribolnak, átsüt a nap a lombokon. Az asztalon öreg kenderzsák abrosz, rajta kenyér, szalonna, sajt, paradicsom, paprika, hagyma, s zakuszka idegen címkével… Zsuzsa elérti a pillantásomat.
– Itt a határ, s túl, Szatmárnémeti egy ugrásra tőlünk, sokszor átmegyünk vásárolni…
Harapunk, s kortyolunk megint, no, csak módjával, mert hosszú sora van már a megújult szeszfőzde kínálatának, s a kínálást nem illik visszautasítani. A szeszfőzdében egyébként most éppen a cseresznyét párolják nemes itallá, panyolai elixírré. Ami elixírnek lassan már híre van…
– Itt kezdődött minden – vesz nagy levegőt Zsuzsa, s mesélni kezd. Csillog a szeme, erős karja sosincs összezárva, kitárja, ahogy kitárja a lelkét is. Néha Bélára néz, a vékony ember maga a nyugalom, ő kerít majd nemsokára három biciklit, vele járjuk be a Szamos-parti Hagyást, az ócsi legelőn a szürkemarha-csordát, ugrunk egyet a Tisza lapajáról… hány árnyalata van itt a folyó tiszta, zöld vizének, Istenem, de szép… Aztán hallgatunk, szemezgetünk az ártéri dzsungelgyümölcsösben, ahol már illata van a nemtudom-szilvának, s az apák és a nagyapák emléke ül a szénaboglyák tövében.

Tudod, mi a palolás…?

 

Zsuzsa

Zsuzsa mesél, de meg-megáll a beszédben, mert mindent észrevesz. Két asszony megy a kocsiúton…
– Gyűjtögetésből élnek, most bodzát szednek, tavasszal, ősszel gombát, gyógynövényeket, s a horgukon, ha bedobják, mindig akad hal… Nekem, látod, ez is érdekes… Ahogy minden megfogott, onnantól, hogy a kompra léptünk… Ott éreztem, hogy van ezen a tájon, s a panyolai emberek életében valami időtlenség, ami nagyon is szabályozott, csak éppen a természethez és az ember belső órájához igazodik. Nincs rohanás, nem kapkodnak, az emberek dolgosak, a kertek, porták takarosak, a gyümölcsösök gondozottak, a földeket megművelik. De egy kis beszélgetést, megtorpanást, érdeklődést nem tartanak időpocsékolásnak, nem érzik, hogy lemaradnak valamiről, ez itt része az életnek. Gyakran mondták nekem az elején, ne rohanjak, ne futkorásszak, nyugodjak már meg. Nem szokás ez itt. Lassan átálltam, mert így jó nekem is. Itt nem kell senkit megelőzni, nem kell elérni a piros lámpát, nincs miért hajszolni az időt… Belenéztem Bélánál egy régi Kincses Kalendáriumba. Hát az igazi kalendárium volt! Miklós bácsi abba ceruzával mindent beleírt. Mikor kell a borsót vetni, milyen a kukorica, hány napszámos kell a gyümölcsösbe, palolható-e már a szilva… Tökéletes tervezés, körforgás, amiben minden egymásra épül. Tudod egyébként, mi az a palolás? A szilvát nem szedik, hanem a fa alá terített ponyvára rázzák. Aztán egy keskeny peremmel ellátott deszkát, a palolót benedvesítik, s legurítják rajta a gyümölcsöt. A gally, a levél fennragad a vizes deszkán, a vájdlingba csak a szilva gurul. Ez fontos, mert a pálinkához és a lekvárhoz is jó szilva kell… Ez az alapja mindennek…
Most elhagyom néhány gondolatra Zsuzsát. Meg kell végre magyaráznom, hogyan került ide Panyolára az a néhány fiatal, diplomás ember, aki házat vett itt, idehozta családját, terveit, tudását, s a vágyat, hogy ne idegenben keresse a boldogulást, hanem itt, ezen az áldott szép vidéken, ahol most egyáltalán nem könnyű az élet. Igaz, errefelé sosem volt az.
S a változások sok tragédiával jártak. A híres szatmári csordák ma sehol. Pedig itt a jószág volt az aranya a népnek… Állatok után sóvárognak az üres, régen kövér füvű, lassan elgazosodó legelők. Az almafákon az idén egyetlen mosolygós szem sem piroslik az ágak közt, a tavaszi fagy letarolta errefelé az almásokat, szinte mind. Meggy jócskán termett, s van szilva is, az talán segít. A kukorica szépen mutat, kérdezem is Bélát, hogy lehet, ebben az aszályos nyárban.
– Agyagos itt a föld, megtartja a kevés vizet is – mondja, teker előttem a Szamos gátján a biciklijén, s én azon gondolkodom, néha elég egyetlen ember, hogy meginduljon valami. A baráti társaságból ő panyolai, így hát ő tudott az omladozó szeszfőzdéről…
Mert ez volt az első lépés.

„Zoltán, legyen a polgármesterünk…!”
A társaság Egerben, a főiskolán verbuválódott, s ami szokatlan, együtt is maradt a harmincas éveik után is. Utaztak, kalandoztak, messze, idegen tájakat jártak be. Földrajztanárok, geológusok, ökológusok lettek, utazási szakemberek, kultúraszervezők, s mindenki városlakó. De valahogy senki sem érezte jól magát a bőrében. Egyszer egy didergős téli éjszakán valaki pálinkát emlegetett.
– Ha volna nálunk vagy egy korty is…!
De nem volt senkinél. Bélánál sem, akinek ekkor, nagy szorongattatásában eszébe jutott falujában az omladozó szeszfőzde. Az éppen csak hogy vegetál… Amikor ott a sok gyümölcs… Kincs az!
A következő évben ketten, Muhari Zoltán kertépítő mérnökkel megvették a szeszfőzdét. Társakat kerestek, pályáztak, s ma a legmodernebb berendezések, a legtapasztaltabb helybeliekkel, Izommal és Gyufával dolgoznak Panyolán. Finom, elismert pálinkájukhoz illő palackot, csomagolást kerestek, s nevet: Panyolai Elixír… Nem volt ez diadalmenet, és talán még ma sem nyereséges a vállalkozás, de a főzde áll, dolgozik, munkát ad a helybelieknek, s hírt hozott Panyolának.

A Muhari család

Zoltán házat vett, idehozta a családját, a szelíd Katit, franciatanár feleségét, most várják szeptemberben a harmadik gyereküket, Eszter és Illés után megint egy kisfiút. Béla helyrehozott egy házat, egy barátnőjük egy másikat, és megnyílt a Cibere vendégház, panzió és beszélgető hely, ahogy illik, kemencével, szénapadlással, ahol matracokon akár negyvenen is alhatnak…
Házat vett Zsuzsa is, két iskolás fiával és társával, Barabás Ambrussal, aki egyetemi katedrát hagyott Pesten. Most éppen két munkással csirittyázza a Szamos árterében az elvadult szilvásukat. Kiszedik a magoncokat, vadhajtásokat, gyomot, haszontalan bokrokat… Hogy a paloláshoz, a ponyva alá tiszta legyen… Hosszú még a történet, vannak drukkerek és csatlakozók, visszajárók és vágyódók…
És itt van a falu, a helybeliek, akiket először meglepett a „bevándorlók” stílusa, tempója, szokásaik. De hogy lassan megtanulják egymást, bevándorlók és bennszülöttek, mutatja, hogy Muhari Zolit választották polgármesternek. Aki semmit nem tett, csak bemutatkozott, és elmondta a terveit.
Bizalmat kapott. Egyik első ténykedése volt, eladta a hivatali autót, az árán a faluban a falunak vásárolt egy jókora területet. Közmunkával rendbe hozták, az most a közösségi találkozók helye. S a Fesztiválé is, amelyről mindjárt mesélek…
Új buszvárókat építettek, kitakarították az Öreg-Túrt, a Szamos-parti kompházat rendbe hozták. Fölélesztette a palonyai citerazenekart… s számtalan hagyományt, amit itt sokáig megtartottak. Gondol a gátakon a bicikliutakra, s támogatja a helyi turizmus mindenféle próbálkozását.
De ezt csak a panyolaiak támogatásával tudta megtenni.
Este ott ültünk Béla házának hosszú asztalánál. Néztem a vendégeket, s olyan jó volt látni egymás mellett a falusiakat és a „bevándorlókat”… Berti bácsi, akinek Tarzan a becsületes neve, mert itt ragadványnév nélkül nem nő fel ember, annyi a hasonló név – a régi Szamos-hídról mesél… azt is meg akarják építeni. Az asszonyok, Varga Sándorné Olgi néni, Filep Lajosné, Eszter néni, s Irénke, Varga Istvánné, sorolják, mik voltak a régi ételek. A töklaska, a tengeri kásával töltött káposzta, a lapótya, a lepcsánka… Hétvégén a fesztiválra készítenek is belőlük, s kínálják a keményre főzött lekvárokat, amilyeneket én csak itt kóstoltam… meggyet, szilvát, s a többit… mintha az édes nappal töltekezne az ember, olyan finomak…
Baranyi Karcsi megpengeti az öreg citerát, ő amúgy kenut kölcsönöz, s más vízi járgányt, a gátakra, ahol már Nagyarig kész a kerékpárút – biciklit is…
Az asztal körül a többiek, Vanda, a New Yorkból hazajött festő, ő is itt él már, Morucz Pisti, gépész, de néprajzos lesz belőle, amit ő nem tud Panyoláról, azt senki nem tudja… Fax, a kultúros, negyvenezer forintért hagyta ott a várost és költözött ide…
Laci bácsi, akinek a boltjában mindent kapni, örül a fiataloknak.
– Életet hoznak a faluba, a tudásukat hozzák, és azt látom, a szívüket is. Sokan nem hiszik el, hogy nem magukra gondolnak… De hát gondolnak magukra is. Az ember oda építi a fészkét, ahol jól érzi magát…
Zsuzsa zárja a sort.
– Olvastam valahol egy mondatot: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk… Itt valaha ezerhatszáz ember élt, most hatszáz lélek. Az idén tizennégyen haltak meg, és még senki nem született. Zoliék kisfia lesz az első baba ebben az évben. Az óvodába huszonöt gyerek jár. Az emberek zöme idős. Eddig az volt a cél: továbbtanulni és elmenni innen. Mi ezzel szállunk szembe. Kellenek dolgok, amelyek itt tartják a fiatalokat. Sokfelé jártam a világban. Az ilyen táj, ilyen egyenes, becsületes dolgos emberek, a három folyó, a finom étkek, a tiszta ízű valódi gyümölcspálinka – a világon mindenütt óriási érték. Külön-külön is, hát még együtt! Erre gondolva készítünk terveket, segítenek az E-misszióban környezetépítő és -védő ökológus barátaink. Ökoturizmust, tanösvényeket, valódi falusi turizmust hozni a szép gazdaságok mellé. Mert a gyümölcsöskertekre, a földekre, az állatokra is szükség van. De nem elég mindez ma már ahhoz, hogy itt a fiatalok is munkát, jövőt, elfoglaltságot találjanak.
– Ezért lett a falunap helyett Határmenti Világzenei Fesztivál. Már másodízben. Hogy elhozzuk az érdeklődő idegeneket is… Ismerjék meg Panyolát, szeressék meg a vidéket, kóstolják meg, amit kínálunk, s vásároljanak belőle. És jöjjenek majd vissza!

Szürkemarhacsorda az ócsi legelőn.

 

Én magam hamar visszajövök bizonyosan. Nem csak augusztus 18-19-én a Fesztiválra, a válogatott programok miatt, amiben helyi és környékbeli muzsikusok mellett mezőségiek, a magyarpalatkai banda, a híres szászcsávási zenekar, de régi néprajzi filmek lesznek, valamint az Új Eldorádó, mellette kismesterségek, ruhabemutató, játéktanítás, kenuzás a Túron, tájjellegű ételek kóstolása, pálinkakóstolás… és sok jó találkozás… De azért a hangulatért, csöndért, egymás iránti figyelmért, amelyet itt találtam, a helybeliek és az új panyolaiak között…
Van valami üzenet abban, hogy a keleti végeken egy kicsi faluban nekidurálják magukat emberek és nem welness-turizmussal, nem lakóparkkal próbálkoznak, hanem a táj adottságaival és az itt élők megőrzött értékeivel akarnak boldogulást. Panyolának és önmaguknak…
Segítsék őket földi és égi hatalmak, és segítsék egymást továbbra is ők maguk – ezt kívánom. A kíváncsiak meg látogassanak el Panyolára… nem fognak hazatérni üres kézzel….

Written by admin